A szenvedésfüggés (vagy kényszeres önszabotázs) fennállásakor a személy egy számára előnytelen helyzetben él huzamosabb ideig. Bár lenne lehetősége a változtatásra, nincs elég motivációja arra, hogy azt megtegye. Nehéz felismerni, épp ezért kigyógyulni belőle nagyon összetett dolog.
A függőségben szenvedők nagyon nehezen változtatnak megszokott életvitelükön, hiszen számukra ez az élet. Ilyenkor nagyon könnyű felvenni az áldozat szerepét, és mivel ez a szerep rengeteg pozitív tartalmat bevonz a környezetből, ettől nagyon nehéz szabadulni. Mi, akik meghallgatjuk az “áldozatokat” fel is mentjük, tehermentesítjük őket, amikor pedig segítenénk megoldani a problémát, az a megoldás valamiért mégsem lesz jó. És a következő megoldás sem. És az azt követő sem….
Bár itt is igaz, hogy ha a problémát felismerjük, akkor már megtettünk néhány lépést a gyógyulás felé vezető úton, de ez nem egyszerű.
Sok szenvedélybeteg szabotálja a saját gyógyulását, ami előtt értetlenül állhatunk. Bármilyen nehéz is ezeket az “akciókat” figyelemmel kísérni, ha beavatkozunk, akkor ismét áldozat lesz, nem beteg. Mivel a szenvedély tárgya – bármi legyen is – egy pozitív dolgot ad a számára, amíg Ő rá nem jön arra, hogy ez csak egy hamis ideálkép, addig nem fog akarni megszabadulni tőle.
Mostanában több idegen emberrel is beszélgettem, vagy részese voltam a beszélgetésnek. A végén mindegyik azt mondta, hogy de hiányzott ez már neki. Hogy valakivel jót beszélgessen.
Sok eset el sem jutna súlyos szenvedélyig és szenvedésig ha beszélgetnénk. Mindenről. Az életről, a problémákról. Nyíltan, őszintén. Azért vannak barátaink, szerelmünk, családunk, hogy velük megbeszéljünk olyat is, amit másnak nem mondanánk el. Nyissunk egymás felé, a beszélgetés csodákra képes!
Hozzászólások