„Elégedett és boldog ember vagyok” – Interjú

Hogyan kezdődött a szerhasználatod? Melyik szert használtad először?

A családban is jelen volt az alkoholprobléma. Apám ivott, és olyankor agresszív volt, megvert, büntetett. Ezért megígértem magamnak, hogy sosem fogok inni. Aztán körülbelül 14 éves voltam, mikor először boroztunk a haverokkal. Nem ízlett, nem tetszett, de később rendszeresen kezdtük el fogyasztani. Felnőttként brigádban dolgoztam, ahol úgy éreztem, akkor tudok lépést tartani az öreg szakikkal, ha én is bírok annyit inni, mint ők. Aztán olyan részegségeim is voltak, hogy nem tudtam, hogyan kerültem haza. Kábítószerek közül hasist használtam legelőször – olyan 1988-89 körül. A haverjaim voltak Hollandiába dolgozni, és onnan hozták. Kínáltak vele, szívesen megkóstoltam és kellemes volt. Később is csak cannabist használtam: hasist meg marihuánát. Nem számítottam kemény drogosnak, parti-tablettákat sosem vettem be. Egyszer kipróbáltam a „bélyeget” is, de nem tetszett. A hasis- és marihuána-használatom is több mint 20 éven keresztül tartott. Sokan úgy tartják, hogy az ember a drogkarriere kezdetén könnyű drogokkal kezd, aztán eljut a nehéz drogokig. Az én esetemben ez nem így történt. Szerintem akarati kérdés. Nem akartam továbblépni a keményebb drogok felé, megelégedtem a fűvel. Aztán eljutottam egy olyan mély lelki állapotig, mikor már teljesen mindegy volt, hogy iszom, füvezek, gyógyszerek, vagy mindet egyszerre is esetleg. Az alkohol és a kábítószer volt a legfontosabb az életemben, nem érdekeltek mások a család sem. Mivel elő kellett teremtenem a pénzt a szerekre, loptam – egyrészt boltból, másrészt a szülőktől. Az idő teltével a detoxikálóban törzsvendég voltam. Ezt követően anyám Nagykállóba került, majd amikor hazajött, megölte magát. Nem gondoltam, hogy miattam tette. Akkoriban csak apámat okoltam a haláláért. Összevesztem apámmal és elköltöztem vidékre egy barátomhoz. Tulajdonképpen magamon kívül mindenkit hibáztattam. Mindez csak egy menekülés volt.

Mitől, vagy mi elöl menekültél?

Valószínűleg a gyerekkorom miatt. Azt, amit gyermekként nem kaphattam meg, úgy éreztem, hogy az alkohol, a fű, a hasis, a gyógyszerek és a játék által megkaphatom. Felszabadultam tőlük, megszűntek a gátlásaim, és általuk valóban meg is kaptam mindent, amit akartam. Volt sok „barátom”, persze csak míg pénzem is volt, és addig még csajok is voltak mellettem. Akkor még úgy gondoltam, hogy erről szól az élet. A TV is folyton ezt sugallja, mert a filmekben mindenki arra törekszik, hogy fogyasszon, nyaraljon, vásároljon, élvezzen. Ezekkel veszik meg az embert.

Teljesen megértelek. Hogyan folytatódott az életed?

Játékszenvedélyem is kialakult, mert kocsmába jártunk a haverokkal, és ott rengeteget kártyáztunk – gyakran nagy tételben is. Akkoriban még nem érdekeltek a játékgépek. Később viszont azokba is rengeteg pénzt beleöltem. Érdekes, most már az sem bír izgatni, hogy a lottón hány milliárd forintot lehet nyerni. A kapcsolataim teljesen tönkrementek. Folyton csak loptam és eladtam, hogy legyen pénzem a függőségeim kielégítésére. Mindeközben megismerkedtem egy nálam fiatalabb lánnyal, akibe beleszerettem. Persze nem vettem komolyan, igazából csak kihasználtam. Azonban született tőle két lányom. Éreztem, hogy változtatnom kellene, sőt, ez a lány is többször felszólított erre, de nem tudtam, csak ígérgettem. Hazugságokban éltem, csupán a szenvedélyeim érdekeltek. Ezért nem sokára otthagyott a családom.

Azután jött egy lehetőség, kimehettem néhány haverral dolgozni Spanyolországba. Narancsot szedtünk, de nem tudtam megtakarítani a pénzt, mert egyfolytában piáltam is. Amikor megismerkedtem a többi kint dolgozó magyarral, nem nagyon tudtunk másról beszélni, csak a piáról, a kábítószerekről, a nőkről, a játékról meg a bulikról. Az egyik haverom mesélte, hogy ő már próbált a kokaint és szerinte nagyon jó. Mondtam, hogy én még nem, csak füveztem meg hasisoztam. Kíváncsi voltam, és ő utánajárt, hogy tud-e szerezni. Tudott. Orron keresztül szívtuk csak, én irtózom a tűtől. Mikor itthon a bulikban körülöttem mindenki szúrta magát, én akkor sem kértem, csak szívtam a kannabiszt. Azt tapasztaltam, hogy minden szer mindenkinél mást vált ki. Embere válogatja. Valakinek bejön, valakinek nem jön be. Nekem először nem jött be a pia sem, de aztán rászoktam. Csak Spanyolországban jutottam el olyan mély lelki szintre, hogy már az alkohol és a könnyű drogok nem voltak elegendők. Ekkor jött a kokain, ami már sokkal megterhelőbb volt anyagilag és testileg is. Ettől hamarabb függővé váltam, mind bármi más szertől előtte. A több napig is eltartó kokainhasználatok alkalmával mai napig nem tudom, mik történtek. Végül elmaradtam a munkahelyről is, így feléltem a pénzt, és hajléktalan lettem, ezért inkább hazajöttem. Ha egyszer hajléktalannak kell lennem, legalább itthon legyek az. Hazajöttem az öcsémhez, aki befogadott magához. Ismét rosszul döntöttem, mert megloptam és otthagytam – sajnos a mai napig sem tudta megbocsátani nekem. Utcára kerültem. Nem voltam képes tiszta fejjel gondolkodni, csak a mindennapi alkohol mennyiségem legyen meg, ennek érdekében akár napokig nem is ettem. Mind testileg, mind lelkileg ki voltam készülve, ezért öngyilkosságon gondolkodtam. Meg is próbáltam. Gyógyszerre ittam alkoholt. Ez már 2006-ban volt. A sürgősségin keltem fel. Jó lett volna talpra állni. Hallottam az elvonóról, de sokaktól azt is tudtam, hogy szinte mindenki visszaesik.

És ekkor jött a nagy változás?

Igen. Találtam az utcán egy szórólapot, aminek alapján végül is elmentem Dömösre, az a Református Alkoholistamentő Misszióhoz. Hitetlen voltam, kételkedtem, hogy tényleg tudnak segíteni. Nem is tudtam a keresztyénségről. Tudtam persze, hogy vannak templomba járók, de nekem olyan csodabogaraknak tűntek, és úgy tudtam, hogy számukra meg van tiltva minden élvezet: se kaja, se pia, se nők, se cigi. Ezeket hallottam innen-onnan. Most már tudom, hogy mindent lehet, amit a szeretet vezérel, és az élvezeti források is megengedettek, sőt, Isten azért teremtette őket, hogy boldoggá tegyen mindet, csupán mértékletességet kér tőlünk. Pl. ő alkotta a szőlőt, amiből a bort készítjük, de abból úgy kell innunk, hogy ne részegedjünk le. Ugyanígy a nemiség sincs megtiltva, csupán annyi, hogy házasságon belül folytassa az ember. Bort persze már tudom – felvilágosítottak az orvosok –, azért nem ihatok, mert az alkoholfüggőségem révén, ha bármennyi minimális alkoholmennyiség is bejut a szervezetembe, a májam olyan anyagot kezd termelni, amitől akkora vágy lesz úrrá rajtam, hogy ismét visszacsúszok – ahogy ez meg is történt velem másfél évvel ezelőtt.

És mi történt Dömösön?

Nem voltam felvilágosítva Dömösről, hogy mi lesz ott, hogyan zajlik a kezelés. Nagy, látványos csodát vártam az elején. Mondták ott, hogy össze kell törnünk. Ezt sem értettem még – voltam én már összetörve régebben, mert keveredtem verekedésekbe is. Napokig semmi nem történt. Aztán egyik délután a szabad foglalkozásban elmentem beszélgetni Csere Gáborral, a lelkésszel. Négyszemközti beszélgetésre vágytam, a csoport előtt nem mertem volna mindent elmondani. Egyébként is mindig egy visszahúzódó, zárkózott típusú ember voltam, már kisgyerekként is. A szerek szabadítottak fel, ott viszont nem lehetett bennem semmi. Ennek a lelkésznek el tudtam mondani részletesen, hogyan is jutottam idáig, kiönthettem neki a szívem. Olyan volt, mint egy nagy gyónás, körülbelül egy-másfél órát beszélgethettem vele. Azt tanácsolta, hogy este, ha felmegyek a szobámba, akkor térdeljek az ágyam mellé, valljam meg ezeket Istennek is és kérjem hittel tőle, hogy szabadítson meg, mert csak így szabadulhatok meg a függőségemtől. Felmentem és úgy tettem, ahogy kérte. Valóban összetörtem. Kiborultam és sírtam. Aztán lefeküdtem, és mikor felébredtem, éreztem, hogy valami furcsaság történt. Aztán hirtelen rájöttem: végigaludtam az éjszakát. Évtizedekig nem sikerült nyugodtam, egyhuzamban végigaludni az éjszakát. Innentől kezdve másképp figyeltem a foglalkozásokon. Azt mondják, mindenkinél másképp jelentkezik ez a szabadulás-élmény. Úgy érzem, nekem ekkor jött a fordulópont az életemben, ekkor szabadultam meg. Megmutatta Isten, hogy nincs olyan mélység, amiből ne tudna kihúzni.

Történt-e később visszaesés?

Elbíztam magam, és nem fogadtam meg azt, amit tanácsoltak nekem: nem jártam közösségbe, ezért hiába olvastam magamban a Bibliát, nem értettem meg, nem tudtam magamévá tenni. Később aztán a Biblia olvasása is elmaradt. Elkezdtem dolgozni is, ezért sokszor fáradt is voltam hozzá, és úgy éreztem, hogy csak ne kelljen újra elővenni. Aztán összeszámoltam, hogy már négy hónapja nem iszom, így megittam egy sört. Nem volt senki, akinek elmondtam volna ezt a szándékomat, és nem tudtam a visszaesés folyamatáról és veszélyéről sem. Aztán lassacskán visszacsúsztam, és ismét az alkohol kerített hatalmába. Nem foglalkoztam mindazzal, amivel elkezdtem Dömösön, már nem érdekelt. De emiatt el is kezdett keményen mardosni a bűntudat.

Akkor hogy lehet az, hogy most másfél éve ismét szermentesen élsz?

Miután visszaestem, volt még annyi hitem, hogy elmenjek a „Kékkeresztbe” és elmondjam a problémámat. Eszembe jutottak azok a dolgok, amiket hallottam azelőtt, azaz hogy nem kell szégyellnem a visszaesésemet, mert nagyon sokunknál bekövetkezik egy ún. első visszaesés. Ennek ellenére szégyelltem magam nagyon, de elmondtam Marcinak, a metodista lelkésznek, aki elhívott a gyülekezetébe. Fogalmam sem volt, arról, hogy ők kik is tulajdonképpen, a metodista számomra egy teljesen idegen szó volt. Biztatott, hogy kaja lesz bőven, de ital nem. Elmentem, énekeltünk, imádkoztunk, volt igehirdetés is, majd megterítettek. Leültem enni, külön, magamban, de odajött egy asszony hozzám beszélgetni. Ez egy hihetetlenül jóleső érzés volt. Lerítt rólam, hogy hajléktalan vagyok, visszataszító lehettem. Mégis odajött hozzám. Nekem ennyi elég volt. Jézusról beszélgettem vele. Azóta „nem tudok szabadulni”, hozzájuk járok istentiszteletekre. Amit kaptam a szenvedélybetegségem helyett, szintén függőség, de ellentétben az előzővel, ez építő jellegű.

Mit jelent pontosan az, hogy meg lettél szabadítva a függőségtől? Nem is kívántad őket?

Már nem kívántam semmi káros szenvedélyemet: se italt, se kábítószert, gyógyszert és kártyát se. Nem volt gondom a szermentességben azzal, hogy valamivel kipótoljam a betöltetlen űrt, ami keletkezett volna bennem, mert Isten kitöltötte Szentlelkével azt. Azóta más dolgokban látom az élet értelmét, mint akkor. Más dolog kezdett el foglalkoztatni. Egyszerre nem is gondoltam az italra. Volt már azóta olyan, hogy találkoztam egy-egy régi ivócimborával, és meghívtak a kocsmába. Értetlenkedésük ellenére nem kértem tőlük mást, csak egy üdítőt. Egészen egyszerűen nem tud már lázba hozni az ital. Ezt nevezem én csodának, ez Isten csodája. Sőt, ott zajongott a játékgép is, de az sem bírt érdekelni. Nem bírom felfogni, hogyan történhetett ez a csoda velem, de rájöttem, hogy nem is kell teljesen megértenem, mert úgy sem lehet.

Tehát nincs semmilyen vágyad sem a régi szerek iránt?

Vágy? Van, amikor elkeseredek, vannak nehézségek, amiket azért ad az Úr, hogy ne felejtsük el, hogy ő szabadított meg. Az ilyen elkeseredésekkor szoktak lenni kísértéseim, mert a Sátán szeretné, hogy újra az övé legyek. Volt már, hogy eszembe jutott, hogy mi lenne, ha elmennék, meginnék egy üveg bort, és elfelejteném az egészet. Ilyenkor elkezdek imádkozni.

Megdöbbentő, hogy egy ilyen életút második felét mélyebb keresztényként éled meg, mint sok magát vallásosnak gondoló ember.

Rá kellett döbbennem, hogy valóban Jézus a közvetítő, csak általa tudok kapcsolatba lépni Istennel, egyedül nem megy. Sokszor mondják a magukat vallásosnak tartó emberek, hogy „eljárok templomba, nekem semmi bajom sincs Istennel”. Nincs személyes kapcsolatuk vele, mert nem tudják, hogy Jézus segítségével lehet imádkozni. Ezt tapasztaltam, és hiszem, csak így működik. Nem lehet úgy hozzáállni az Istennel való kapcsolatunkhoz, hogy „egy kicsit hiszek”. Oda kell adnunk magunkat teljesen. Nekem akkor Dömösön sikerült letenni az Úr elé az egész addigi életemet, a 42 évemet, az önfejűségemet, mindent, amit addig „elértem”: elvesztettem a házamat, a munkámat, a családomat, az egészségemet, mindent. Ennyire voltam képes egyedül. Dömös előtt nem is tudtam, hogy az ima működik. De ezt ajánlották megoldásként, és én hittem nekik. Meg kellett hozni egy iszonyú nehéz döntést, és szenvedni kellett. Szenvedtem egyrészt lelkileg, mert még a dömösi 12 nap előtt annyira kikészültem, hogy már semmi sem érdekelt, meg akartam halni. Másrészt fizikailag: az elvonási tüneteket egyedül, az utcán kínlódtam végig mindenféle gyógyszer nélkül. Nem kívánom senkinek.

És hogyan viszonyultak hozzád a régi haverok? Volt részed esetleg megvetésben is? Hogyan tudsz azóta szermentes maradni?

A Szentírásban is olvashatunk a széles és keskeny út hasonlatáról. A széles út régen jobbnak tűnt, mert azon elfértünk sokan. Most pedig azt tapasztalom, hogy a keskeny úton kevesen vagyunk, mert tele van buktatókkal. Ennek ellenére jobb és csodálatosabb ez az út. Azt hiszi az ember, hogy az élet csak élvezetből áll, nem is vesz tudomást az érem másik oldaláról. Persze most is van sok kísértés, aminek ellen kell állni, de csak úgy tudok ellenállni, ha tudom, hogy honnan szabadított meg az Úr. Tudom, hogy milyen volt az az élet, és nem volt jó. Tudom már azt is, hogy most milyen, és nem kell aggódnom – bár anyagilag még labilisan állok, mert a munkahelyemről bármikor elküldhetnek. Tudom, hogy az Úr megígérte, hogy megsegít és megtart, sőt, örök életünk lesz – miért aggódjak még. Ezt elhiszem és tudom. Mondhat bárki bármit, akkor is így gondolom – volt már sokszor, hogy megszóltak az új életem miatt: pl. „nézd már, itt jön Jézus!” Szokták mondani azt is a régi cimborák, hogy nem hisznek Istenben, de én tudom, hogy ő létezik. Végre át tudtam adni az életemet, hogy ne én irányítsam, hanem irányítsa végre Isten, aki jobban tudja nálam, hogy mire van szükségem. Tapasztalom is, hogy amire csak szükségem van, mind megkapom. Elégedett és boldog ember vagyok. Akkor nem voltam ilyen boldog, amikor körülöttem voltak a haverok meg a csajok, sőt, volt pénzem is, és úgy gondoltam, hogy boldog vagyok. Most tudom csak igazán, milyen a belső békességben élni.

Egyébként is úgy gondolom, hogy a közel három évtized alatt, amikor alkoholista voltam, akár több ember egész életére kiszabott alkoholmennyiségét megittam. Érdekes, hogy nem is kívánom. Néha eszembe jut az alkohol íze vagy szaga, és valósággal undor fog el. Ez leginkább akkor jelentkezik, ha olyan emberrel beszélek, akin érzem, hogy ivott. Ennek ellenére nem elutasítom őket, hanem azzal próbálom támogatni, hogy meghallgatom.

Mit gondolsz a többi kezelési módszerről, amikre a szakemberek esküsznek? Elvégre is, neked nem volt szükséged a szokásos kezelésekre.

Nehezebb lehet egy olyan szenvedélybetegnek, aki hit nélkül akar leszokni, esetleg beültetéssel vagy gyógyszerrel. Általában nem mernek lemenni a boltba sem, nehogy meglássák a polcon az italt. Rettegnek attól, hogy elvégezzenek egy ilyen mindennapi feladatot. Bezárkóznak és depressziósak lesznek. Hiába szabadulnak meg a függőségétől, mert átkerülnek egy másik lelki betegségbe. Nekem ilyen rettegésem sosem volt. Bátran bemehetek a boltba, és nincs rá késztetésem, hogy alkoholt vegyek.

Újrakezdted az életed. Milyen terveid vannak? Mit csinálsz jelenleg?

Jelenleg egy cégnél dolgozom éjjeli őrként, és mellette esti tagozaton készülök az érettségire. Szeretnék tanulni, még pedig szociális munkás szakon. Úgy gondolom, hogy jobban megérthetem azokat, akik még nem szabadultak meg, mint azok, akik csak tanulnak róla. A szenvedélybetegeknek szükségük van ilyenekre, mint én. Továbbra is tanúságtételként fogok szolgálni: nézd, itt vagyok, olyan voltam, mint te, és sikerült. Voltak már, akik megkerestek hozzád hasonlóan abból a célból, hogy adjak nekik életinterjút. Azt mondták kevés a hozzám hasonló ember, aki szenvedélybeteg hajléktalan volt, aztán beilleszkedett a társadalomba, és hajlandó erről beszélni. Persze nem szereplési vágyból teszem, hanem azért, mert úgy gondolom, hogy ezzel tanúságot tehetek az Úr szabadításáról.